A theme of the age, at least in the developed world, is that people crave silence and can find none. The roar of traffic, the ceaseless beep of phones, digital announcements in buses and trains, TV sets blaring even in empty offices, are an endless battery and distraction. The human race is exhausting itself with noise and longs for its opposite—whether in the wilds, on the wide ocean or in some retreat dedicated to stillness and concentration. Alain Corbin, a history professor, writes from his refuge in the Sorbonne, and Erling Kagge, a Norwegian explorer, from his memories of the wastes of Antarctica, where both have tried to escape.
And yet, as Mr Corbin points out in "A History of Silence", there is probably no more noise than there used to be. Before pneumatic tyres, city streets were full of the deafening clang of metal-rimmed wheels and horseshoes on stone. Before voluntary isolation on mobile phones, buses and trains rang with conversation. Newspaper-sellers did not leave their wares in a mute pile, but advertised them at top volume, as did vendors of cherries, violets and fresh mackerel. The theatre and the opera were a chaos of huzzahs and barracking. Even in the countryside, peasants sang as they drudged. They don’t sing now.
What has changed is not so much the level of noise, which previous centuries also complained about, but the level of distraction, which occupies the space that silence might invade. There looms another paradox, because when it does invade—in the depths of a pine forest, in the naked desert, in a suddenly vacated room—it often proves unnerving rather than welcome. Dread creeps in; the ear instinctively fastens on anything, whether fire-hiss or bird call or susurrus of leaves, that will save it from this unknown emptiness. People want silence, but not that much. | Korunk központi témája – legalábbis a fejlett világban –, hogy az emberek csend után sóhajtoznak, de sehol nem találják. A forgalom morajlása, a telefonok szüntelen pittyegése, elektronikus bejelentések a buszokon és vonatokon, valamint a harsogó tévékészülékek még az üres irodákban is mind véget nem érő ostromot és figyelemelterelést jelentenek. Az emberi faj zajokkal fárasztja ki magát, miközben pont az ellenkezőjére vágyik – legyen szó akár a vadonról, a nyílt óceánról vagy egy nyugalomnak és koncentrációnak szentelt csendes pihenőhelyről. Alain Corbin történelemprofesszor sorbonne-i menedékéből ír, míg Erling Kagge norvég felfedező a kopár Antarktikán szerzett emlékeiből merít. Ezekre a helyekre mindketten menekülni próbáltak. És mégis, ahogy Corbin úr rámutat „A csend története” („A History of Silence”) című munkájában, valószínűleg manapság a világ egyáltalán nem zajosabb, mint régen. A légtömlős gumiabroncsok előtt a városok köves utcáit vaspántos kerekek és lópatkók fülsiketítő csattogása töltötte meg. A mobiltelefonokba való önkéntes elzárkózás előtt a buszok és vonatok párbeszédektől zengtek. Az újságárusok nem hagyták portékájukat néma kupacokban, hanem torkukszakadtából reklámozták, akár csak a cseresznye-, ibolya- és friss makrélaárusok. A színházak és operák a vastapsok és kifütyülések zűrzavarától harsogtak. Még a vidéki parasztok is énekeltek robotolás közben. Most már nem énekelnek. Nem igazán a zajszint változott meg, amelyről még az előző századok is panaszkodtak, hanem a figyelemelvonás szintje, amely azt a helyet foglalja el, ahol a csend esetleg teret hódíthatna. Ebben még egy ellentmondás rejlik, mert amikor azonban teret hódít – egy fenyőerdő mélyén, a puszta sivatagban, egy hirtelen kiüresedett szobában –, gyakran nyugtalanító és nem szívesen látott. Rettegés kúszik be, a fül ösztönösen csatlakozik rá bármire, amire tud, legyen az a tűz sistergése, madárfütty, levelek zúgása, csak hogy megmentse az ismeretlen ürességtől. Az emberek csendre vágynak – csak nem túl sokra. |